First of all, its not my creation! I'm just the translator! Please check the description for the original link!

Mint azt angolul is mondottam, ez nem az én agyszüleményem, én csak egy buta fordító vagyok. Eredeti linkért görgess a leíráshoz!

Annyira büszke vagyok rám!

Egy fiatal, nyolc éves kisfiú görnyedten ült a kemény parkettán, koromfekete fufruja  arcába lógott. Könnyei megrohamozták, már-már lehullottak szemeiről, azonban Once-ler pár pislogással féken tartotta őket. Nem engedhette meg magának, hogy gyengének tűnjön. Most nem.

Egy építőkockákból álló torony helyezkedett el előtte alig pár centire. A torony, amit órákba telt fölépíteni.
Meglehetősen bonyolult volt, különösen az ő olcsó kockáival, a spirálos úttal és a körülbelül egy méter magas oszloppal, amin egy széles tető állt. Once-ler egyszerűen imádott barkácsolni, feltalálni, megvalósítani az elképzeléseit, amiket a fejében megálmodott. Sajnálatos módon úgy tűnt, senki mást nem érdekelt ez, csak őt.
Építménye eléggé csiszolatlan, mégis egész jó volt.

Legalábbis ő így gondolta.

Miután befejezte a tornyot, büszkeséggel és boldogsággal kicsordulva rohant oda anyjához, hogy megmutassa neki remekművét. Ő kifejezéstelen arccal pillantott fel, aztán le, majd Once-lerhez fordult, s így szólt, az ő hamis, édes hangján: „Ó, gyerünk, Oncie. Ha már építőkockákkal játszol, mint egy kisbaba, miért nem csinálod legalább jól?” Végül felsóhajtott. „Ó, de mindegy is. Azt hiszem, úgy sem vinnéd sokra, szóval, miért zavarna ez?” Majd ezzel megfordult és elsétált.

Hirtelen az építmény, amibe Once-ler szívét-lelkét beleadta nem volt más, mint egy újabb kudarc hatalmas megtestesülése. A fiú egyik hosszúkás karját kinyújtotta a torony felé, majd szomorúan végig húzta ujjait az egyik kocka szélén.

Mit tegyek? – gondolkodott a kisfiú. - Semmivel sem tudom boldoggá tenni…  
Elvett pár újabb kockát maga mellől, majd a torony tetejére helyezte őket.
Talán… Ha sikerülne NAGYOBBRA, és… és királyabbra építenem… Talán akkor büszke lenne rám, ugye? - Eme gondolatok adtak némi szikrát a reményhez, ami egyre nagyobbra növekedett mellkasában, ahogy tovább építette remekművét.

Azonban még mielőtt bármennyit is haladhatott volna, két pár láb dübörgésére lett figyelmes, mely egyenesen felé tartott. Once-ler felnézett, azonban mire felkiáltott már késő volt. Bret és Chet átgázolt az építményen, darabokra zúzva azt. Vissza se néztek, ahogy kirohantak a szobából.

Íme. Az ő gyönyörű tornya nem volt más többé, mint törmelék.

Meghallva a zajt, Once-ler anya bedugta fejét a szobába. „Komolyan, Oncie?” Mondta. „Még mindig azokkal játszol?” A nő fölsóhajtott, majd visszafordult hogy tegye a dolgát. Bármi is volt az. „Mindig is egy csődtömeg leszel, Oncie. Ugye tudod?”

Once-ler elfintorodott, ahogy a nő szavai késként döfték át szívét. Lassan az összedőlt építmény felé fordult, s észrevette, hogy egy része még mindig ép volt. Keserűen összerombolta azt is egy rúgással, majd összegömbölyödve leült s arcát két térdébe temette ahogy könnyei csöndesen hullani kezdtek.

~

Once-ler éberen feküdt az ágyában, mélykék szemeivel egyre csak a plafont bámulta. Testvérei horkolása az egész szobát betöltötte.

  Nem tudott aludni, nem értette, miért. A délután történtek voltaképpen már mindennapivá váltak. Nem ez volt az első alkalom, hogy a családja darabokra törte reményeit, álmait, mint ahogy azt azzal a csodás toronnyal is tették. És bizonyosan nem is ez volt az utolsó alkalom. Általában egy ilyen éjszakán lassan álomba sírja magát, de most úgy tűnt, nem maradt könnye a délutáni eset után.

Mikor aztán nyilvánvalóvá vált, hogy valószínűleg egy szemhunyásnyit sem fog aludni, Once-ler kimászott az ágyából és lábujjhegyen kiosont a fürdőszobába. Hosszasan belebámult a tükörbe, melyet egy szemközt álló lámpa világított meg. Ahogy szembenézett magával, alaposan megfigyelt minden részlet.

Kerek arc. Lelógó fekete haj. Ragyogó kék szemek, alatta világos szeplők. Ő nem vett észre semmi rosszat. Normálisnak tűnt. De akkor miért utálja őt mindenki? Az iskolában, otthon, még a szomszédok is. Mindig kritizálják vagy kinevetik. Miért? A magassága miatt? A neve miatt? Talán azért, mert soha nem reagált a gúnyolódásokra? Vagy mert mindig valami „kisbabás” dolgot csinált, ahogy az anyja is mondta?

Még egy kicsit bámult a tükörbe. Homlokán barázdát vájtak az érzelmek és a zavartság. Így kell hát leélnie az egész életét? Lesz valaha is valaki büszke rá?
A kisfiú letörölt néhány kóbor könnyet az arcáról, majd visszanézett a tükörbe.

És hirtelen eszébe jutott valami. Szinte már túl nyilvánvaló volt. Once-ler közelebb hajolt a tükörhöz.

„Ha senki sem lesz büszke rám…” suttogta halkan. „Nos, akkor nekem kell büszkének lennem magamra.”

Nevetségesnek hangzott, amint elhagyták ajkait a szavak. De folytatta. „A torony, amit ma építettél, rendkívüli volt, Oncie,” mondta magának. „Imádtam, ahogy képes voltál megépíteni a tetőt az oszlopokkal. És ahogy az utakat megcsináltad, zseniális!” Felsorolt mindegy egyes részletet az építményén, elmondott mindent, amit az anyjától szeretett volna hallani. Minél többet beszélt, annál jobban érezte magát.

„…Biztos vagyok benne, hogy egy nap remek építész leszel,” végül befejezte. Egy apró mosoly ült napbarnított arcán. „Nagyszerű munkát végeztél, Oncie…! Annyira büszke vagyok rád.”

Hátrált egy kicsit a tükörtől, majd végigmérte magát. Persze valószínűleg ez nem helyettesíti anyjai támogatást, de egy nap meg fogja kapni. Addig is, ez is megteszi.

„Annyira büszke vagyok rám…” ismételte.

Egy kis vigaszt lelve Once-ler kiment a fürdőszobából és visszabújt az ágyába, ahol gyorsan el is aludt. Keserédes álmaival.

~

Once-ler 11 éves korára saját szobát kapott. Nem azért, mert az anyja úgy érezte, megérdemelte. Nem. Sokkal inkább azért, hogy ne zavarja szeretett testvéreit, amikor ő korán felkel.

Nagyjából egy éve döntöttek afelől, hogy Once-ler keljen föl minden reggel korábban és csináljon reggelit a családnak. Valóban, furcsa, hogy egy 11 éves fiú főz a családra, de később ráosztották a többi házimunkát is, amiket valószínűleg senki másnak nem volt kedve elvégezni. De Once-ler nem bánta. Talán ezzel a sok plusz munkával elérné a családja elismerését.
Különben is – gondolta magában – biztos vagyok benne hogy nekik sokkal nehezebb dolguk van.

A fiatal kisfiú füttyentett egyet, ahogy rántottát sütött a tűzhelyen. Egy kis idő múlva nehéz lábdobogásra lett figyelmes, majd ahogy megfordult, Grizelda nénikéjét látta besétálni a szobába, aki aztán leült.
Once-ler elmosolyodott. „Jó reggelt, Grizelda néni!”

A nő válaszként morgott egyet.

Pár perccel később a család többi tagja is megjelent az asztalnál. „Siess már azzal az étellel, kölyök!” Csattant föl nénikéje.

„Már jön is!” Once-ler gyorsan befejezte a munkát, majd hozzálátott a terítéshez és a felszolgáláshoz. Alighogy elvette a kezét az útból, mindenki egyből az ételnek esett és zabálni kezdett anélkül, hogy megköszönték volna.

Once-ler hátralépett s egy kicsit figyelte a többieket, majd a pulthoz fordult, hogy ő is enni kezdjen abból a kevés adagból, amit félre tett magának.

Végül aztán mikor befejezték az evést, egy szó nélkül kimentek a szobából, hátrahagyva a mosatlant Once-lerre, mint mindig. Amint a fiú is végzett, észrevette, hogy az anyja még ott van – épp most készül indulni. A nő finoman megtörölte a száját a szalvétával, amit aztán az asztal közepén összegyűlt szemétdombra dobott.

Once-ler egy kicsit habozott, de erőt vett magán és megköszörülte a torkát. „Hé, Anya..?” Hangja megremegett, a nő pedig feléje fordult.
Ismét beléfagyott a szó egy pillanatra, de aztán rákérdezett: „Szóval… eh… hogy ízlett?”

A nő visszapillantott rá, majd felsóhajtott. „Nos, szokásos volt, semmi nagy durranás Oncie.” Mondta. „Nem halnál bele, ha kicsit több ereje lenne?„ Hamisan elvigyorodott, majd ezzel megfordult és kilépett a szobából.

Onceler egyedül maradt a konyhában, anyjával együtt az optimizmusa is elhagyta. Egy darabig csak állt ott, összeszorított ököllel, s próbált valahogy föleszmélni.

„Oké, oké…” mondogatta magának, ahogy elkezdte föltakarítani az asztalt. „Meg tudom csinálni jobbra is. Igen, meg tudom csinálni. Meglátja majd.” Folytatta, s eltette a mosatlant. „De különben meg nem volt olyan rossz… Egész jó lett…” A fiú ekkor felpillantott, s saját tükörképével találta szembe magát a konyhaablakban. Elvigyorodott.

„Jól csináltad, Oncie.” Mondta magának, ahogy azt az elmúlt 3 évben is tette. „Csak egy kicsit finomtani kell a módszereiden és remek szakács leszel!”

Elmosolyodott, majd visszatért a munkához egy újabb fütty kíséretében. Végre ismét felvidította magát.

Azonban mélyen belül, ő is csak félig hitt magának.

~
Once-ler hollófekete hajába belekapott a szél, ahogy leült a verandára s letette maga mellé a gitárját. Félresöpörte szeméből fufruját, majd a 15 éves fiú ismét magához vette füzetét és ceruzáját. Hosszú, szürke sálat viselt, amit saját maga kötött.

Igen, egy olyan 15 éves fiú volt, aki szeretett kötni.
Őszintén szólva Once-ler már nem is emlékezett igazán arra, mi késztette, hogy egy ilyen lányosnak hitt hobbiba kezdjen. Annyi történt, hogy egy nap unalmában fölkapott egy kis fonalat és tűt, mára pedig egyik kedvenc időtöltésévé vált. Majdnem annyira tetszett neki, mint a rajz és a gitár, és ez jelentett valamit. Once-ler elég sok és különböző dolgot kötött az elmúlt időben: a sáljától egészen a pulóverekig. Még egy nagy takarót is egyszer.

Persze senki sem értette meg – mint mindig. Mintha nem gúnyolták volna már így is eléggé, ez az új hobbija még több gúnyolódást eredményezett a körülötte lévő emberekből, és ebből a családja sem volt kivétel.  De ez nem állította meg őt. A tizenéves továbbra is azt hajtogatta magának, hogy ez így rendben van. Ha senki sem lesz boldog vele, akkor majd ő boldog lesz saját magával. Nem nagy ügy.

Már évek óta ezt csinálta, gyakorlatilag már a részévé vált ez az életforma. Talán nem volt már akkora hatása, mint mikor nyolc évesen elkezdte, de ez volt az egyetlen, amivel tovább tudott menni, ami boldoggá tette.

Mosoly húzódott arcára, ahogy Once-ler átlapozta kis füzetét és belepillantott eddigi terveibe. Jó úton haladt valami felé, érezte. Ki gondolta volna, hogy ami félálmában megfogant a fejében ekkora rögeszmévé válhat?

Tehát, tudott kötni. Sok dolgot tudott kötni. De azon a végzetes éjszakán valami felmerült benne: mi lenne, ha tudna kötni valamit, ami lehetne sál, pulóver, takaró, függöny, kalap és ruha? Mi lenne, ha tudna kötni valamit, ami lehetne… bármi?

Persze ezen ő is nevetett. Ez az ötlet egyszerűen olyan őrültnek és hihetetlenül butának tűnt, hogy neki is nevetnie kellett rajta. De valamiért ez a gondolat egyre csak kísértette őt. Mi lenne, ha? Lehetséges, hogy sikeressé válna, talán még híressé is? Végre valami jót is csinálna és elnyerné a családja támogatását? Vajon képes lesz abba hagyni saját válla veregetését, mielőtt megőrül?

Mi lenne, ha?

Once-ler mosolya kiszélesedett. Magához vette a mellette fekvő fonalat és tűt, majd elkezdett úgy kötni, mintha nem is lenne következő nap.  Minden eddigi mintadarab, amit a nagyszerű találmányához készített kudarcot vallott, de minden egyes próbálkozással közelebb érezte magát a tökéletes tervhez.

Néhány percig csak úgy ült ott a szélben, boldogító csöndben, hosszú idő óta először.

Mígnem vihogást nem hallott.

Once-ler felnézett, ahogy egyre növekvő félelmet érzett a mellkasában, s látta, hogy négy fiú közeledik felé. Kettő közülük a testvérei. A másik kettő azok haverjai, akiknek a nevét Once-ler soha nem tanulta meg.

„Hé srácok, ezt sasoljátok!” Nevetett fel Bret, ahogy a fiúk elérték a verandát. „A mi kishúgunk ismét kötöget!”

„Aww, milyen aranyos!” Gúnyolódott az egyik barát. „Csak nem nekem csinálsz valamit, Once-ler kisasszony?”

A négy fiú majd megszakadt a nevetéstől.

Once-ler a szemét forgatta erre, s érezte, hogy elvörösödik. „ Nagyon vicces, srácok.” Lesütötte szemét a kezeire, s folytatta a kötést. Próbálta kizárni őket a tudatából.

A négy fiú nevetett még egy kicsit. „De most komolyan, Oncie,” kezdte Bret, „Miért kötsz? Mármint… ez olyan… lányos.”

„Nem, nem az!” Tiltakozott Once-ler. „A kötés nem férfiatlan!”

A fiúk ismét nevettek. Bret felhorkant közülük, s folytatta. „Ja, persze, de… Nem aggódsz, hogy meglát valaki azzal az… izével? Mi a fene az egyáltalán?”

„Oh… ez?” Once-ler egy pillanatig habozott, majd végül megmutatta nekik találmányát. Ki tudja? Talán tetszeni fog nekik. „Ez az én találmányom.” Mondta a hollófekete hajú fiú. „Ez egy olyan dolog, ami bármivé képes válni. Pulóver, függöny… nos, bármivé amivé akarod!” Ilyen büszkeséggel beszélt találmányáról, azonban a fiúk ismét csak nevettek.

„Oh istenem!” Egyikük szinte már sírt. „Ez egy nagy hülyeség! A leghülyébb dolog, amit valaha hallottam!”

Once-ler összekuporodott.

Bret egyre csak nevetett. „Ó ember… Oncie, te reménytelen vagy!” Jelentette ki egyszerűen kuncogás közepette. „Teljesen reménytelen.”

Egy örökkévalóságnak tűnt a fiúk szekálása, de végül aztán elsétáltak.

„Ez bármi lehet~!” Így gúnyolódtak, s még az egyszer felnevettek.

Once-ler lerogyott és félredobta találmányát. Kalapját levette, majd megdörzsölte homlokát, ahogy próbált lenyugodni. Mindig van valami – gondolta. Senkit sem érdekel mit csinálok, mindig csak kinevetnek…

Suttogó hangokra lett figyelmes fejében.  Ugyanazok a kétséges gondolatok, melyek már fiatal kora óta kísértik.

Nem tudta elengedni őket. Once-ler csendesen felvette maga mellől azt a dolgot, ami mindig is képes volt megnyugtatni őt – a gitárját.

Gyengéden pengetni kezdett egy dallamot, halkan dúdolva vele, s lassan megnyugodott. A kétségbeejtő hangok végül elhallgattak fejében. Helyébe a magabiztosság került.

Minden rendben lesz – mondogatta magának a tizenéves. Csak beletelik még egy kis időbe, míg rájönnek, milyen elképesztő a találmányom.

Once-ler letette a gitárt s újra magához vette a füzetét. Mosolyra húzta ajkait. Igen, meglátják majd. Ez dolog elképesztő! Átlapozta az oldalakat, mígnem megtalálta azt, amin éppen dolgozott. Ember… Annyira büszke vagyok rám!

Maga mellé nyúlt, majd felvette a kötőtűt.

~

Senki sem venne meg valamit, ami egyszerű, régi fonalból készült. A fonal különben sem működne jól… Az ő amkelljához valami különleges, valami egyedi kellett. Az anyagnak tökéletesnek kellett lennie, és ennek megtalálása vált Once-ler céljává.

A többiek kinevették. Mind kinevették, ahogy azt egész életében tették. Sőt, a szemébe mondták, hogy nem lennének meglepve, ha kudarcot vallana. Nos, majd ő bebizonyítja, hogy tévedtek! Amint megtalálja a megfelelő anyagot, mindenki venni fogja az ő amkelljét és majd meglátják, hogy igenis képes valamit jól csinálni.

Once-ler boldogan pengette gitárját a Melvin húzta lovas kocsin. Az út borzalmasan hosszú és unalmas volt, de egyre csak bíztatta magát. Öt átkozott évet töltött azzal, hogy találmányát tökélyre fejlessze és valami igazán menő nevet adjon neki.  Öt éve kapaszkodik abba a reménybe, hogy végre valami jóra érdemest csinál. Öt hosszú éve mondogatja magának, hogy már nem kell sok, és az emberek látni fogják igazi értékét.
Az összes kételkedő hang elnémult a vakság és a törékeny bizalom várában, amit már gyerekkora óta épített.

És most, úton a kis kocsijával ez a bizalom az egekben járt. Addig nevethetnek a többiek, ameddig akarnak, de hamarosan meglátják… Hamarosan eljön az ideje, s akkor ragyogni fog!

Ahogy ez átrohant a fejében, egy széles vigyort engedett ajkaira. Rázendített a gitárján s énekelni kezdett.

“Na na nanan na, nana nana nanana nana~
 Op bap, bado bad-up doo~
 Gyerünk hát, csináljunk amkellt~”

Ahogy az út egyre hosszadalmasabbá vált, úgy apadt a fiatalember ereje s optimizmusa.
Ismét azok a hangok incselkedtek fejében. Talán a családnak igaza volt – mondták. Talán ez az egész amkell dolog hülye ötlet. Le kellene állnod, mielőtt teljesen megalázod magad.

De Once-ler hamar kirázta ezeket a gondolatokat a fejéből. Ne aggódj – mondta magának már kismilliószor. Nem lesz semmi gond. Jól csinálod, Oncie. Jól csinálod…

És a másik hang elhallgatott.

~

„Vigyázz, hogy merre hajolsz.”

Ezeket a szavakat mondta neki a narancssárga Lorax, szomorú barázdákkal bajuszos arcán. Ahogy Once-ler a festőállványára görnyedt s az új amkell gyárát tervezte, elismételte e szavakat a fejében.

Vigyázz, hogy merre hajolsz. Mit jelenthet ez? Voltaképpen, ő mindig is erre felé… „hajlott”. Hisz nem akart ő mást, csak hogy elfogadják, hogy olyasvalaki legyen, akire az anyja büszke lehet, és most, végre az. Vajon a Lorax arra utalt valójában, hogy lépjen vissza és dobjon el mindent, amiért dolgozott?

Micsoda ostoba ötlet ez tőle!
 
Mármint, jah. – gondolta Once-ler – Jó és rendes ismerős, meg minden, és szórakoztató az erdei állatokkal lógni, de… Nem üthet nagyot, ha végre támogat a család, ugye? Úgy értem… ez nem lehet olyan rossz, ugye?

Ugye??

Talán a Loraxnak igaza van – válaszolt a fejében egy hang. Egészen más hang volt, nem az a gúnyos, amelyik egész életében játszott a gondolataival. Talán csak nem látod a nagyobb képet. Talán hátrébb kellene lépned egy kicsit és átgondolni, mi történne, ha…

Once-ler elhessegette a hangot. Miért akarná valaha is abbahagyni? Hülyeség! Minden rendben lesz!

A hang elnémult.

A fiatalember elégedetten dőlt hátra, mikor befejezte rajzát és megcsodálta azt. „Nézzenek oda… Csodálatos.” Mondta magának már sokadjára. „Annyira büszke vagyok rám.”

Ebben a pillanatban Once-ler anyja bedugta a fejét az ablakon, s a férfi élete örökre megváltozott.

~

Az értelem hangja. Ez volt az. De Once-ler túl süket volt, hogy meghallja és túlságosan összezavart a koholt egoizmusától, hogy megértse azt.
Túl vak volt és túlontúl éhes a figyelemre, hogy lássa azt a horrort, amit okozott.

És mostanra minden eltűnt. Minden, amiért oly keményen megküzdött, eltűnt. A dicsőséges birodalma, ami közel 6 évig állt összeesett az utolsó Truffula fával együtt.

Azt hitte, végre megkapta, amit akart, de tévedett. Hogy lehetett ennyire ostoba?

És most, ahogy a valóság végül arcon csapta, térdére esve feltekintett a szmogos égre és üvöltve felzokogott.

Mindent elpusztított. Mindent! Eltűnt a gyönyörű erdő, a vállalkozása, a barátok - akiket elárult. A kapzsi családja is magára hagyta, akikről azt hitte, végre elfogadták őt. Még a Lorax is eltűnt. Minden!

És minden az ő hibája.

Ismét egyedül maradt. Ismételten nem volt senkije. Senki sem törődik vele… Mintha nem változott volna semmi…

Kivéve, hogy ez alkalommal a hangok élete végéig kísérteni fogják.

És soha többé nem lehet már büszke magára.

~